1. rész - A bársony zacskó

Mr. Raffaert gyors léptekkel sietett a nem túl biztató Fogadó a Kivert Kutyához felé.
A szállónak nevezett két szintes viskó egyáltalán nem volt se tiszta, se jó hírű, éppen ellenkezőleg; ide csak azok jártak, akiket máshová be sem engedtek. A zsebtolvajlás mesterei, hamiskártyások, de főleg azok, akiknek sötét ügyleteik voltak és nem kívántak szem előtt lenni. Ebbe a zárt és igencsak alantas rétegbe Caligini Raffert pontosan beleillett.
Alacsony, hájas, középkorú ember roncs volt, itt-ott kopaszodó, zsíros hajjal, sunyi, barna szempárral, ami ide-oda cikázott, mintha nem lenne más dolga, mint figyelni, figyelni, figyelni... Caligini Raffert törvényen kívüli dolgokra adta a fejét, kétes üzleteket kötött, baljós és veszedelmes emberekkel, mégis, valahogy mindig megúszta ép bőrrel. Mostanáig.
A férfi tisztában volt vele, hogy üldözik. Pontosan tudta, hogy kik azok és mit akarnak, valamint, hogy nemsoká' meg is szerzik.
Gyorsabbra fogta a tempót, átsietett egy mocskos sikátoron, balra fordult a toronyóra irányába és már meg is látta a fogadót, ahol pár napja megszállt.
Belökte a ragacsos ajtót és átvágott a kocsma töltelékekből és csalókból álló tömegen, felsietett a fizető vendégeknek fenntartott lépcsőn az apró és koszos kis szobákhoz. Háromszor is magára zárta az ajtót és -tudta, hogy hiába, de mégis - behúzta a félig leszakadt függönyt (ami igazából csak egy darabka foltos rongy volt) a tányérnyi ablak előtt. Bolond módon azt hitte, hogy már egyedül van, így ijedtségtől zihálva, az adrenalintól felpörögve lehúzta a csizmáját és kiszedett belőle egy fekete bársony zacskót.
Ekkor kezdtek dörömbölni az ajtón.
- Caligini! Magánál van?! Adja oda!
Raffaert szíve egy pillanatra kihagyott. Utolérték! Méghozzá milyen gyorsan!
Félelmében hideg veríték csordogált a halántékán, a szemét is szúrta valami és a fenéért sem talált megfelelő rejtekhelyet a csomagnak, amit még mindig markolászott.
Tetves kosz fészek, gondolta reményvesztetten.
Az ajtón továbbra is dörömböltek, valaki puszta kézzel ütötte és - Mr. Rafafert tudta jól - az ócska vasból készült zár sem bírja már sokáig.
Arra maradt csak ideje, hogy felhúzza a sártól bűzlő csizmáját és a markába rejtse a zacskót, mert pár másodpercre eá az ajtó és a retesz is feladta a küzdelmet a támadóval szemben.
Raffaert rémülten felnyüszített, mikor a küszöbön átlépett egy magas és elegáns középkorú úr. Sápadtkék szemével - ami Caliginit egy fertelmesen hideg jégkockához hasonlított - ridegen bámult a szobában álló szerencsétlen férfira, aki sehogy sem tudta állni azt a tekintetet.
- Caligini, adja csak oda. -szólalt meg egy olyan hangsúllyal, amitől hidegrázást kapott volna bárki.
A felszólított még egyszer felnyögött, de nem mozdult. Az úr sóhajtásokkal kísérve Mr. Raffaerthez lépett és a vállára rakta a kezét.
- Hol van a zacskó, Caligini?
A hangja mélyebb volt, mint bármilyen másik hang és egyre csak mélyült a végtelenbe.
Az úr lenézett a szerencsétlen sorsú férfira és összeakasztotta a tekintetét az övével. A tudata elmerült Raffaertében, mindent látott, amit ő. Kutatta a kérdéseire a válaszokat a gondolat-mocsárban.
Mindeközben Caliginit kiverte a hideg víz, reszketett.
- Ne vegye el, Blackheart -nyöszörgött keservesen, a vállára bilincselt kezek fogságában.
Caligini nem bírta tovább, összeroskadt és elájult. A teste öntudatlanul terült szét a fekete padlón, mint egy döglött állat.
Ardor Blackheart - az elegáns úr - lehajolt az eszméletlen testhez és kihámozta a görcsösen szorított markából a zacskót. Villámgyorsan az ingébe rejtette, majd kisétált a fogadóból.
- Sikerült, uram? -kérdezte egy fiatalabb fiú, miközben a holdfénnyel kivilágított macskaköves utcán voltak. A fiú előzékenyen kinyitotta az előtte tornyosuló sötét kocsi ajtaját és miután Blackheart beszállt, felugrott előre.
- Igen, Ron, sikerült. Megvan. - felelte nyersen Ardor és máris a gondolataiba merült, esélyt sem adva a fiú kérdezősködésének.
A Ron Seveter névre hallgató fiú elmosolyodott a hírre. A lovak közé csapott és elhajtottak.