Kóbor Macska / 01

Előszó
****************************************************

Álmos hétfő reggel volt. Én kócosan kikászálódtam a kényelmes ágyamból és széthúztam a tépett függönyt. A domboldalra néző kilátásnak, ami miatt béreltem a lakást, fuccs volt. Mindent beborított az a fránya, macska színű köd. A házak, fák és villanypóznák közé bepréselődött egy tapinthatatlan, piszkos szürke réteg, eltakarva az őszi, elhaló tájat. Visszahúztam a függönyt és felöltöztem. Magamra kaptam az iskolai egyenruhámat (fekete nadrág és egy fehér ing), majd lassan kicaplattam a konyhába. Tipikus legény-lakás volt: anyám sírva fakadna ha látná - vagy ha még életben lenne.
Kivettem az előző hétről maradt maradékot a hűtőből. A pénteki szendvicseket, a keddi pizzát és a vasárnapi csokis tejet. Csaptam egy kis fog tornáztató reggelit és szokás szerint nem mosogattam el. A használt tányért a többi közé halmoztam a mosogatóban. Aztán gyorsan odébb álltam, mielőtt ledőlt volna.
Amint kiléptem az ajtón eldöntöttem magamban, hogy ma sétálni fogok. Esküszöm, iskolába akartam menni. De persze, hogy fiatal, pezsgő vérem elcsábított és meggondoltam magam. Be vallom, bűnbe estem és nem mentem be az órákra. Inkább más irányt választottam azon a reggelen.
A belváros tömve volt emberekkel, diákokkal és tanárokkal egyaránt, arra nem akaródzott kerülnöm, hátha valaki az osztályból felismer és beköp. Bárki megtehette volna, nem voltam valami közkedvelt figura. Igazából nem szóltam senkihez és ezért ők sem hozzám. Idegen voltam, pedig jó pár éve koptattam ott a padot. De mindössze neveket tudtam, a társaimról semmit. De nekem ez így jó volt.
Lassan, tettetett nyugodtsággal haladtam el a város szélén álló házak mellett, mintha tudnám, merre megyek. Nem néztem semerre, csak egyenesen előre.
Hirtelen sok egyenruhás, engedelmes tanuló, jött szembe velem, akik enyhe bűntudatot ébresztettek bennem. Nem kéne kihagynom a sulit –megint. De rövid dulakodás után végül is győzött bennem a lázadó és lehajtott fejjel befordultam egy sarkon, hogy messze elkerüljem őket.
A tömbházak között sétálgatva észrevettem, hogy az egyik kapu aljban egy csinos lány áll.
A lány az óráját nézte, bár tudta, hogy elkésett, és, hogy ma a tanulószobák közelébe sem megy –akárcsak én. Semmi mást nem tett, csak azokkal a nagy, kellemes sápadt kék szemeivel a hulló esőt nézte. Újra és újra követte a lezuhanó cseppeket. Néha felnézett az égre, majd, ahogyan a tiszta, átlátszó víz leért az aszfaltra, ő is lebámult.
A haja borzasan égnek állt és a szemébe hullott, akárhányszor is próbálta meg eltűrni. Kötött, fekete sáljába bele-belekapott a szél, cibálta is, de a lány nem törődött vele, csak az esővel. Nagyon hasonlított egy érdeklődő macskára, de az is lehet, hogy csak a reggeli fény miatt láttam így.
Azon kaptam magam, hogy megálltam és lecövekeltem. Nem tudom meddig, de az út túloldaláról néztem őt. Nem zavart az eső, pedig éreztem, ahogy egyre vizesebb leszek. A hajam átnedvesedett, a kezemet pedig a zsebembe raktam, hogy ha mindenem is átázik, legalább a kezem ne. Pár méterre álltam a lánytól, nem is tudom miért nem mentem tovább.
Ahogyan földbe gyökerezett lábbal a szemem rászegeztem, csak arra tudtam gondolni, hogy tényleg olyan, mint egy macska. Egy vizes, de aranyos macska.
Egy idő után megérezte, hogy bámulom, mert felnézett, egyenesen a szemembe.
Lehet, hogy idiótán néztem ki, de mosolyra húzódott a szám. A lány visszamosolygott.
Egyedül voltunk az utcában, egyetlen másik embert, vagy autót sem láttam vagy érzékeltem. A kívülállók csak két embert láttak volna, akik az út két oldaláról farkas szemeznek. Ez az észrevételt annyira viccesnek találtam, hogy ránevettem.
Erre a kezébe fogta a piros esernyőjét, kinyitotta és olyan természetesen sétált át az utcán hozzám, mintha csak rám várt volna. Akkor azt éreztem normálisnak, hogy együtt elindulunk.
Gondolkodás nélkül mozgott a lábam és nekilódultam.
Ketten, egy piros esernyő alatt sétáltunk kifelé a városból. Tompán kopogtak az eső cseppek az esernyőn és én biztonságban éreztem magam. Beszélgettünk, mintha ismernénk egymást. Meg is akartam ismerni, így aztán elmondtam magamról, ami csak eszembe jutott. Ő csak hallgatott, de közben melegen mosolygott. Hiába kérdeztem, hogy kire várt, hová akart menni, hol lakik - nem mondott magáról semmit. Nem akaródzott tovább kérdezősködnöm, így a múltjáról semmit sem tudtam meg. Talán titkolta, talán csak nem akart beszélni, nem tudom. A nevét tudtam csak meg: Rakka. Annyit tesz, hogy zuhanás.
Talán ezért nézte a zuhanó esőcsöppeket?
- Szereted az esőt? - kérdezte hirtelen, miközben kifelé nézett a piros karima alól.
- Minden nedves és vizes - húztam a szám. - Kellemetlen.
Erre a kezembe nyomta az esernyőt és kiállt alóla.
Egyre vizesebb lett, mégis tűrte. Mosolygott.
- Ne csináld, megfázol! - léptem felé, de elugrott előlem.
- Mit csinálhatnék? Esik! -nevetett. - Szerintem így jó.
Azzal visszajött mellém. Olyan közel álltam hozzá, hogy láttam, ahogy egy fényes csepp legördül a hosszú szempilláján. Teljesen elvarázsolt a lány. Más volt, mint bárki akit ismertem.
Egy egész napi esőben sétálás után a lakásom előtt állva, valahogy úgy volt rendjén való, hogy behívom.
Kinyitottam az ajtót és betessékeltem. Ledobta a kabátját és a radiátorhoz lépett melegedni. Én is vettem le az enyém, de a kezem megállt az akasztó felé nyúlva.
- Mondd, Rakka, itt akarsz maradni?
Halál komolyan kérdeztem. Azt akartam, hogy igent mondjon.
- Igen - lehelte és visszafordult.
És azóta velem lakik.
Nem tudom miért, de így, visszaemlékezve is az jut az eszembe, hogy örökbe fogadtam egy kóbor macskát.