A lány, akit elnyelt az erdő

Ajánlott zene: Evanescence - Like You
-------------------------------------------------------------------------------------------

A fű rubintvörös a talpam alatt. Vagyis, nem. Nem is hasonlít a kő színéhez. Igazából skarlát, vagy inkább bíbor... nem tudom. Nagyon piros. Vörös. Minden esetre, van benne valami különös.
Nagyon puha és hajlik, mintha az utat mutatná. Óvatosan lépkedek, amerre a hajszálvékony kis ösvény visz. A szívem őrülten dübörög, félek, hogy nem bírja az iramot és csak úgy leáll. Félek. Félek és nem tudom mi lesz, ha beérek az erdőbe.
Megtorpanok. A sötétzöld fenyves fenyegetően vicsorog előttem. Mintha isteni választó vonal lenne előtte, oda már nem jut be a fény, minden homályos és zavaros szürkeségbe burkolózik. A fű egyre hangosabban sustorog, siettet.
Érzem, hogy nem akarok bemenni. De apró szurkálásokat érzek a talpam vékony, érzékeny bőrénél. Kis tüskék mélyednek a húsomba, nyomukba kiserken a vérem. A növény takaró így noszogat.
"Beljebb!" "Menj csak!"
Kelletlenül, erőltetett lassúsággal elindulok. Erre alábbhagy a zaklatás.
Még két lépés és ott leszek.
" És az baj? "
Apró és csillogó szénfekete szemekkel néz le rám egy viharfelhő színű madár. Fekete színű, de ahol megtörik rajta a napsugár, látok lilát és zöldet is. A színek ott játszanak, hosszú tollai közt. Pihe könnyen lebeg a levegőben, szárnyaival széleseket csapkod, hogy egy helyben tudjon maradni. Engem figyel, tudni akarja a történetem végét. Ha már idáig követett...
- Igen, azt hiszem - válaszolom rekedten. Hosszú ideje nem szólaltam meg.
Közelebb araszolok a végzetem felé. Már csak egy lépés.
" Miért? " - kérdezi és lejjebb vitorlázik. Nem akar kihagyni semmit.
- Mert...
Még fél lépés.
- Mert meg fogok halni! - sikítom a felismeréstől.
Aztán betaszít a furcsa fű és felnyög az ég. Bent vagyok. Reszketek, hideg verítékben állok a sötétben. És érzem, hogy fájni fog. Nagyon.
Gonosz nevetést hallok és jegesen vihognak a szúrós ágak.
Aztán hirtelen szűkülni kezd körülöttem a levegő. Közelebb csúszik az erdő. Bekerít. Mint egy áldozatot.
- Segíts! Segíts, holló! - kérlelem őrjöngve a félelemtől, de az csak szomorúan ingatja a fejét.
Ő kint van a fényen. Megfordul és elszáll. Hallom a szárnycsapásait.
Az ég hirtelen meglódul és esni kezd. Kövér cseppek lepik el a tájat, de az erdőben még mindig szárazság van. Sirat engem a természet. Sirat, de nem segít. Mert ezt a fajta szomjat a víz nem enyhítheti.
Elnyel a kiéhezett erdő. Az utolsó gondolat, ami végig fut roncsolt, tüskékkel tarkított testemen az az, hogy tudom mitől volt gyanús a fű.
Mert vérrel volt áztatva.
És az enyém is rajta lesz.
Nemsokára.