Ajánlott zene: Journey to the West
-------------------------------------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------------------------------------
Az Öröklét Örökös Csendje
****************************************************
Néma ezüst holdfény fenn,
Az Öröklét Örökös Csendjében
Csak a szél és én jár benn,
Az Elmúlás Szomorú Kertjében.
Az Öröklét Örökös Csendjében
Csak a szél és én jár benn,
Az Elmúlás Szomorú Kertjében.
// Ossian //
Naivan és visszavonhatatlanul beleszerettem valakibe, aki majd elviszi a lelkem.
Az egész csupán egy tömör, gyors pillanattal kezdődött.
Kiléptem a szobám ajtaján, de a jól ismert előszoba helyett a lábam valahol máshol ért földet. Hihetetlen sebességgel érkezhettem ide, ha még megérezni sem volt időm.
Ránézésre olyan volt a hely, mintha az űrben lennék, de valahogy ... mégsem. Ugyan a csillagok sűrűn álltak és pislogtak, mint megannyi szem, ami a Földre néz, de nem volt egy szikrányi fényük sem. Mégis tompán ragyogtak, hogy a szemem szinte belefájdult a szépségükbe. Dörzsöltem a szemhéjam, mert elvakultam.
Lélegeztem egy mélyet, de nem volt a testem körül levegő. A fogaim között nem szűrődött be az oxigén, és ráébredtem, hogy a semmi közepén álltam egy lélegzet nélkül. Mégis sértetlenül ácsorogtam és a szervezetem úgy működött, mintha még mindig a Földön volnék. Csoda lenne?
Hirtelen megfordultam mert volt mögöttem valaki. Észrevettem, pedig sem árnyékok, sem hangok nem léteztek ebben a másik világban. Inkább csak éreztem, hogy ott van.
- Lousine - szólított a nevemen.
Válaszolni akartam, de mikor a szavak nem hagyták el az ajkaimat, megijedtem.
- Nem tudsz beszélni. Gondolj arra, amit tudatni akarsz velem, Lousine.
Megpróbáltam és végül elért hozzá a kérdésem.
- Hol ... vagyunk?
Kicsit meglepődtem, mivel nem nyitottam ki a szám, csak a szavakat pergettem le sorban a fejemben. Ő pedig hallotta őket valahogyan.
- Az Öröklét Örökös Csendjében.
Fogalmam sem volt róla, hogy mit szólt. Még sosem hallottam ezt a nevet.
- És ez hol van?
-Máshol, mint ahol eddig voltál, Lousine- úgy értek hozzám a gondolatai, mintha csendesíteni akarna. Pedig nincs miért, igaz?
- Ki vagy te?
- Iah a nevem.
Lépett egyet felém, így alaposabban meg tudtam figyelni. Elég különös volt. 17-19 éves fiúnak néztem, fehérre sápadt tincsekkel, porcelán színű bőrrel. Nyugodt arcvonásai közt skarlát vörös szemek rejtőztek. Elegánsan, talpig feketében állt. Ember volt, de mégsem. A hátán egy fél angyal és démon szárny pihent, mint, aki a jó és rossz között őrlődik. Meg sem lepődtem azon, hogy mi lehet ő, de azért megkérdeztem.
- És mi vagy te, Iah? - a kérdés egészen halkra sikerült, talán féltem a választól. - Angyal? Ördög? Vagy te lennél Isten?
Mindegyiknél gúnyos mosollyal rázta a fejét.
- Egy Shinigami vagyok. Halálisten. Egy démon.
Ahogy ki mondta megrándultam. Mit is mondtam az előbb? Hogy meg sem lepődtem mi lehet ő, azt ugye? Azt hiszem hazudtam, mert igenis meglepődtem. A tény jól gyomorszájon vágott. Halálisten?
- A Shinigamik elviszik az emberek lelkét, mikor meghalnak, nem? - ráemeltem a szemeim. Az ő égő vörös színű retinájával ellentétben az enyém ugyanolyan unalmas tengerkék volt, akár csak a hajam. A bőröm is pirosabb volt, mint az övé, bár ez nem tudom, hogy megy a démonoknál. Fürkésztem az arcát, de semmit mondó volt, mintha több ezerszer csinálta volna már ezt végig.
Igenlően bólintott, mire megfagyott az ereimben a vér.
- Akkor ...- elcsuklott a hangom a fejemben. Kikerekedett a szemekkel tudakoltam tovább.- én most meghalok?
Előre léptem egyet, majd még egyet. Lebegtem a csillagok között, távol a Földtől, s egy fiú, aki magát halálistennek nevezte meg, el akarja venni a lelkem. Lehetséges ez? Léteznek ilyen dolgok? Szárnyak egy emberen vagy shinigamik, meg egy furcsa, másik világ, ...
- Lousine - kezdte még mindig ugyanazon az érzelem mentes hangszínen - meg fogsz halni nemsokára. De nem most.
Térdre hullottam, majd még jobban összeroskadtam. Nem tudom, hogy volt-e padló, de össze tudtam gömbölyödni, hogy sírhassak. A fiú, Iah, nem szólt hozzám, míg abba nem hagytam a könnyeim záporozását. Ebben a zaj nélküli világban, az Öröklét Örökös Csendjében hangtalanul zokogtam, mert tudtam, hogy nem fogok már sokáig élni.
- Csak 16 éves vagyok, ugye tudod?- néztem rá vádlóan, erőtlenül.
Bólintott. Nem érdekelte.
- És, mikor ... Mikor fogok meghalni?
- Nem mondhatom meg a pontos időpontot. Nemsokára.
Hirtelen máshogy láttam. Zavaros hullámok képződtek a különös világban, ahol lebegtünk, mintha több méteres hullámok támadtak volna víz nélkül. Egymás után ömlöttek, ellepve a lábfejem, majd folyamatosan felfelé haladva a derekam, a mellkasom és a fejem felé. Az egyik hullám a falhoz csapott. Legalábbis azt hittem fal volt az, de az üres térben ez, ugye nem lehetséges. Bár, már nem tudom van-e lehetetlen. Vagy lehetséges-e, ami eddig nem annak tűnt?
Aztán hirtelen az előszobánkban voltam, mintha mi sem történt volna.
És csak egy semmit mondó, nyugodt rubint színű vörös szempár tudatta velem, hogy nem képzelődtem.
Egy Iah nevű démon jött el hozzám, hogy elmondja, nemsokára meghalok.
Az egész csupán egy tömör, gyors pillanattal kezdődött.
Kiléptem a szobám ajtaján, de a jól ismert előszoba helyett a lábam valahol máshol ért földet. Hihetetlen sebességgel érkezhettem ide, ha még megérezni sem volt időm.
Ránézésre olyan volt a hely, mintha az űrben lennék, de valahogy ... mégsem. Ugyan a csillagok sűrűn álltak és pislogtak, mint megannyi szem, ami a Földre néz, de nem volt egy szikrányi fényük sem. Mégis tompán ragyogtak, hogy a szemem szinte belefájdult a szépségükbe. Dörzsöltem a szemhéjam, mert elvakultam.
Lélegeztem egy mélyet, de nem volt a testem körül levegő. A fogaim között nem szűrődött be az oxigén, és ráébredtem, hogy a semmi közepén álltam egy lélegzet nélkül. Mégis sértetlenül ácsorogtam és a szervezetem úgy működött, mintha még mindig a Földön volnék. Csoda lenne?
Hirtelen megfordultam mert volt mögöttem valaki. Észrevettem, pedig sem árnyékok, sem hangok nem léteztek ebben a másik világban. Inkább csak éreztem, hogy ott van.
- Lousine - szólított a nevemen.
Válaszolni akartam, de mikor a szavak nem hagyták el az ajkaimat, megijedtem.
- Nem tudsz beszélni. Gondolj arra, amit tudatni akarsz velem, Lousine.
Megpróbáltam és végül elért hozzá a kérdésem.
- Hol ... vagyunk?
Kicsit meglepődtem, mivel nem nyitottam ki a szám, csak a szavakat pergettem le sorban a fejemben. Ő pedig hallotta őket valahogyan.
- Az Öröklét Örökös Csendjében.
Fogalmam sem volt róla, hogy mit szólt. Még sosem hallottam ezt a nevet.
- És ez hol van?
-Máshol, mint ahol eddig voltál, Lousine- úgy értek hozzám a gondolatai, mintha csendesíteni akarna. Pedig nincs miért, igaz?
- Ki vagy te?
- Iah a nevem.
Lépett egyet felém, így alaposabban meg tudtam figyelni. Elég különös volt. 17-19 éves fiúnak néztem, fehérre sápadt tincsekkel, porcelán színű bőrrel. Nyugodt arcvonásai közt skarlát vörös szemek rejtőztek. Elegánsan, talpig feketében állt. Ember volt, de mégsem. A hátán egy fél angyal és démon szárny pihent, mint, aki a jó és rossz között őrlődik. Meg sem lepődtem azon, hogy mi lehet ő, de azért megkérdeztem.
- És mi vagy te, Iah? - a kérdés egészen halkra sikerült, talán féltem a választól. - Angyal? Ördög? Vagy te lennél Isten?
Mindegyiknél gúnyos mosollyal rázta a fejét.
- Egy Shinigami vagyok. Halálisten. Egy démon.
Ahogy ki mondta megrándultam. Mit is mondtam az előbb? Hogy meg sem lepődtem mi lehet ő, azt ugye? Azt hiszem hazudtam, mert igenis meglepődtem. A tény jól gyomorszájon vágott. Halálisten?
- A Shinigamik elviszik az emberek lelkét, mikor meghalnak, nem? - ráemeltem a szemeim. Az ő égő vörös színű retinájával ellentétben az enyém ugyanolyan unalmas tengerkék volt, akár csak a hajam. A bőröm is pirosabb volt, mint az övé, bár ez nem tudom, hogy megy a démonoknál. Fürkésztem az arcát, de semmit mondó volt, mintha több ezerszer csinálta volna már ezt végig.
Igenlően bólintott, mire megfagyott az ereimben a vér.
- Akkor ...- elcsuklott a hangom a fejemben. Kikerekedett a szemekkel tudakoltam tovább.- én most meghalok?
Előre léptem egyet, majd még egyet. Lebegtem a csillagok között, távol a Földtől, s egy fiú, aki magát halálistennek nevezte meg, el akarja venni a lelkem. Lehetséges ez? Léteznek ilyen dolgok? Szárnyak egy emberen vagy shinigamik, meg egy furcsa, másik világ, ...
- Lousine - kezdte még mindig ugyanazon az érzelem mentes hangszínen - meg fogsz halni nemsokára. De nem most.
Térdre hullottam, majd még jobban összeroskadtam. Nem tudom, hogy volt-e padló, de össze tudtam gömbölyödni, hogy sírhassak. A fiú, Iah, nem szólt hozzám, míg abba nem hagytam a könnyeim záporozását. Ebben a zaj nélküli világban, az Öröklét Örökös Csendjében hangtalanul zokogtam, mert tudtam, hogy nem fogok már sokáig élni.
- Csak 16 éves vagyok, ugye tudod?- néztem rá vádlóan, erőtlenül.
Bólintott. Nem érdekelte.
- És, mikor ... Mikor fogok meghalni?
- Nem mondhatom meg a pontos időpontot. Nemsokára.
Hirtelen máshogy láttam. Zavaros hullámok képződtek a különös világban, ahol lebegtünk, mintha több méteres hullámok támadtak volna víz nélkül. Egymás után ömlöttek, ellepve a lábfejem, majd folyamatosan felfelé haladva a derekam, a mellkasom és a fejem felé. Az egyik hullám a falhoz csapott. Legalábbis azt hittem fal volt az, de az üres térben ez, ugye nem lehetséges. Bár, már nem tudom van-e lehetetlen. Vagy lehetséges-e, ami eddig nem annak tűnt?
Aztán hirtelen az előszobánkban voltam, mintha mi sem történt volna.
És csak egy semmit mondó, nyugodt rubint színű vörös szempár tudatta velem, hogy nem képzelődtem.
Egy Iah nevű démon jött el hozzám, hogy elmondja, nemsokára meghalok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése