Kóbor Macska / 02

Ajánlott zene: The Saturdays - Issue
-------------------------------------------------------------------------------------------

Eltűnések
****************************************************

Már egy hónapja múlt, hogy Rakka velem lakik.
Ez alatt a röpke négy hét alatt megpróbáltam őt kiismerni, de még mindig nem értek semmit.
Az egyetlen, amiben biztos vagyok vele kapcsolatban az az, hogy lassan beleszeretek - már ha ez nem történt még meg eddig.
Szeretem, mikor napsütéses reggeleken felébredek, és ott fekszik mellettem. Halkan szuszogva, összegömbölyödve alszik és én hosszan nézem, míg egyszer csak megremeg a szempillája és kinyitja a jegeskék szemeit. Rám mosolyog és én tudom, hogy boldog vagyok.
Szeretem, ahogy hízeleg nekem. Csíkos, puha pulcsijában hozzám bújik és átölel. Tévé nézés közben rám hajtja a fejét és fényes haja csikizi az arcom.
Szeretem az illatát és szeretem azt is, ahogyan az ablakban ülve gondolkozik.
Mikor hazaérünk az iskolánkból –most már ő is velem egy suliba jár, az alattam lévő osztályba -, leül az ablakhoz és néz kifelé az üveg mögül. Lehet, hogy a múltjára emlékszik vissza, de lehet, hogy nem. Nem mond róla semmit.
Megismertem a természetét, a szokásait, de a gondolatai még mindig rejtélyek számomra, ahogy az eltűnései is.
Az eltűnéseinek napján eleinte minden úgy megy, ahogy szokott, aztán egyszer csak hirtelen kámforrá válik. Iskolába járunk, a délutánt otthon töltjük, vagy kettesben sétálunk, azután este lefekszünk aludni. Reggel pedig, mikor kinyitom a szemem ő nincsen sehol.
A legelső alkalommal iszonyúan megijedtem. Eszembe jutott, hogy olyan hirtelen lett része az életemnek, esetleg lehet, hogy máris elment?
Azt nem bírnám elviselni. Ragaszkodom Rakkához.
Álmosan felkeltem és körbejártam a lakást. Azt hittem elbújt. Aztán egy baljós gondolat futott át a fejemen és nagyon megijedtem.
- Ugye nem ment el??
Átkutattam minden szobát, de mikor láttam, hogy sehol sincs, (rövid és aggodalmas átöltözés után) kiszaladtam az utcára. Őrült módján rohangáltam fel, s alá a környéken. Nem ordítoztam a nevét, csak eszeveszettként kerestem őt mindenhol.
Végigjártam azt az utat, ahol találkoztunk, de nem volt ott. Megnéztem a kedvenc helyein, de egyik parkban sem várt rám.
Elszorult a szívem, ahogy lassan rádöbbentem, hogy elment, itt hagyott. Lehajtott fejjel ballagtam át a városon, egyre csak azon gondolkodva, hogy miért?
-Miért, Rakka?
Nem akartam nélküle, de végül visszamentem. Eddig nem tűnt fel, de a két fél szobás lakásom hatalmasnak és üresnek tűnt volt nélküle. Leültem az ablaka előtti párkányra és nem tudtam nem rá gondolni. Megsértettem volna valamivel? Én kergettem el?
Mélyen, belül szenvedtem tőle, hogy nem láthatom többé. Kínomban elnyomott az álom, pedig ébren akartam maradni.
Mondanom sem kell, hogy álmodtam róla. Ő volt az álmomban is; egy nagy, füves réten álltunk, de olyan messze volt tőlem. Csillogtak a fűszálak és ő is ragyogott. Azzal a mosollyal nézett rám, amit úgy imádok. Mikor hozzáértem, rögtön két lépéssel eltávolodott. Hiába kérdeztem, hogy miféle játékot űz velem, ő csak nevetett.
Valamikor hajnalban arra ébredtem fel, hogy a nyitva hagyott ablakon keresztül friss, tavaszi szél fúj az arcomba. Kinyitottam a szemem, aztán azonnal eszembe jutott az álmom, ami még nem tűnt el teljesen a fejemből és ott kavargott, vegyülve a valósággal… Rakka…
Az első, amit észrevetten az volt, hogy a lábamnál fekszik. Leszálltam az ablakpárkányról és letérdeltem elé. Néztem, ahogy békésen szuszog. Még álmában is mosolygott.
Magamhoz öleltem és az arcomat belefúrtam a pézsma illatú hajába.
- Ostoba, hol kóboroltál?
Rakka a hangomat meghallván lassan felébredt. Álomittasan kinyitotta csodálatos, nagy szemeit. Boldogan néztem, ahogy sűrű, fekete szempillája végigszánt az arcán. Egyenesen rám nézett, szinte belém fúrta azt a bűvös tekintetét. Dühösen, de megkönnyebbülten kérdőre vontam.
- Hol jártál?! – a vállainál fogva eltartottam magamtól, hogy lássam az arcát.
De csak nézett rám tisztán, mintha semmi rosszat nem tett volna. Pedig végig hittem, hogy elment. Fájt, és tudta, hogy fájdalmat okozott. Tudnia kellett.
Úgy látszik a dühömnél sokkal erősebb volt a hiányérzetem. Megcsókoltam. Nem tudok rá haragudni. Még ha el is tűnik néha.
Havonta többször is előfordul, hogy felkelek és nincs mellettem. Ilyenkor még mindig dühös vagyok rá, de amint ott áll előttem, nem tudok mit tenni. Szeretem, és tudom, hogy ő is engem. Az eltűnéseket pedig nem teszem szóvá, amíg visszajön hozzám.
Legalábbis ezt hittem. Egészen addig, amíg maximum egy napot volt távol tőlem. Ma van az ötödik napja, hogy nem láttam. Kezdek pánikba esni. Még mindig meg van bennem az a baljós érzés. Hogy eltűnhet mellőlem, mintha csak álom lett volna. Bármikor. És nehéz úgy megölelnem, hogy lehet, hogy ez az utolsó. Vagy, hogy soha többé nem foghatom meg a kezét. Nagyon nehéz. De az, amikor együtt vagyunk, százszor jobb, mintha nem is lennék vele. Valamit valamiért.
Reggelente egyedül kelek, este egyedül fekszem. Hánykolódok az ágyban, ami hatalmasnak tűnik, hogy nincs benne.
Ez a lány egy furcsa játékba vont be engem, amiről nem is kéne tudnom. Közel engedett magához, magába bolondított, de állandó félelemben kell, hogy éljek. Ahogy jött, úgy el is mehet.
Vajon hol járhat most?